12. - Váratlan

Sziasztok! (:
Sajnos vagy nem sajnos, de még mindig nem térek vissza. Hoztam egy részt, de még mindig
nem vagyok olyan állapotban, hogy írni tudjak. A következő rész az érettségi szünetben érkezik, de még az sem fogja a teljes visszatérésemet jelenteni.
NYÁRIG SZÜNETEL A BLOG.
Remélem, nem okozok csalódást ezzel a résszel.
Olvassátok szeretettel! (:

xx Dorothy C.

Ez mind múlékony. Legalább hasonlít rám.

 Kicsit több, mint egy év telt el azóta, hogy elrohantam a fiúktól az utálatos tweet miatt. Niall és én tényleg, felettébb boldogok voltunk. Olyanok, mint két tizenéves tini, akik nem látnak a rózsaszín ködtől. És nem is láttunk. Csókolóztunk, szerelmeskedtünk - sokat. Nevettünk, boldogok voltunk - feltétel nélkül. Szerettük egymást - mint soha senki mást. Akartuk egymást - mindenestül, örökre.
 Az esőben álltunk, az egyik kávézó ponyvája alatt, Niall hátulról átkarolt, így tartva melegen remegő testem. Arcát a hajamba és a sálamba temette, meleg lehelete átmelegítette a sál anyagát. Szorosan tartott karjaiban, védelmezőn, én pedig talán már nem is a hidegtől, hanem a boldogságtól remegtem, amit azokban a percekben éreztem.
 - Nem tudom, hogy most vegyelek el, vagy ebben a pillanatban. - suttogta a fülembe, én pedig teljesen lefagytam. Már nem remegtem, teljes valómban megdermedtem. Talán még levegőt is elfelejtettem venni, annyira meglepődtem szavain. Óvatosan előrehajolt, hogy lássa az arcom, de nem tudott semmit sem leolvasni róla.
 - Baj van? Megbántottalak?
 - Niall, én... Te most...
 - Szeretlek, Rose.
  A hétvégére Niall egy aprócska kiruccanást tervezett Olaszország egyik partvidékére. Három hónap telt el az esős esemény óta, de azóta sem beszéltünk róla többet. Három hete tisztában vagyok vele, hogy Niall feleségül akar venni. Három hete a lehetségesnél is magasabban szállok a felhők fölött. Három hete tudom az eget rengető hírt. Három hete vagyok áldott állapotban.
 A bőröndjeink már az ajtónál álltak, készen voltunk az indulásra, pedig még csak alig múlt el dél. Előző nap reggel óta egy falatot sem ettem, hihetetlenül izgultam, hogy hová megyünk. Az egyik pillanatban még a sminkemet készítettem a fürdőszobában a tükör előtt állva, a következőben pedig már zuhantam a föld felé. A fejemet beütöttem a mosdó szélébe, majd a kád sarkába, végül a hideg, márványos burkolóra zuhantam. Magammal rántottam a hajszárítót, ami nagy zajt csapott földet érésekor, én pedig zúgó fejjel merültem az édes, nyugodt tudatlanságba.

 Magamnál voltam, hallottam, hogy körülöttem emberek beszélnek, de nem tudtam kinyitni a szemem. Képtelen voltam gondolkozni, mindössze egy kérdés merült fel bennem; hol vagyok?
Pár perc múlva tudtam csak kinyitni szemeimet, de csak hunyorogni tudtam az erős, vakító fény miatt.
Egy fiú telepedett le mellém a székre, kezei közé fogta az enyémet, és beszélni kezdett hozzám, de nem hagytam megszólalni.
 - Hogy kerülök ide?
 - Rosie, nyugodjon meg, kérem - szólt az ápolónő a szőke fiú mögül. - Egy hétig kómában tartottuk, most kórházban van. Kiszáradt és nem evett eleget az ájulását megelőző napokban. A feje még fájhat, de szóljon, és hozok gyógyszert. A babát sajnos nem tudtuk megmenteni.
 - Ő ki? - biccentettem a fiú felé. Miért nincs itt Chad? És milyen ájulásról beszélt a nő? És milyen baba?
 - Kicsim, én vagyok. Niall. - a fiú biztató mosolyt küldött felém, majd közelebb hajolt, és puszit nyomott az arcomra. Miért puszilgat? Féltem. Mi történt velem?
 - Hol van Chad? - kérdeztem a fiútól.
 - Nem tudom. Talán Dél-Amerikában, ahogy már lassan két éve - vont vállat hanyagul.
 - Dél-Amerikában? Miért van ott? - pillantottam az ápolónőre, majd a kezemet szorongató fiúra fordítottam tekintetem. - Hogy kerülsz ide? És miért te vagy itt? - kezeimet óvatosan kihúztam az övéből.
 - Rosie, ne szórakozz - nevetett fel, én pedig összehúzott szemöldökkel meredtem rá. - Hát melletted a helyem, a szerelmem mellett.
 - A szerelmed? - hangom egy oktávval feljebb csúszott, de azonnal elhallgattam, mert a fejembe erős fájdalom nyilallt. - Chad a barátom már két éve.
 - Chad? Kicsim, már régen szakítottatok. Két éve külföldön dolgozik.
Alig fogtam fel a szavait, kis híján sokkot kaptam. A nővér kitessékelte a fiút a szobámból, majd leült a mellettem lévő székre. Megnyugtatón rám mosolygott, de az idegességem nem múlt el.
 - Kisasszony, jól van? - a fekete, dél-amerikai nő mély, ámde kedves hangja megnyugtatott. Lehunytam a szemeim, és bólogattam. - Megengedi, hogy megmérjem a vérnyomását?
 - Igen - bólintottam. - És megtenné, hogy beszélget velem egy kicsit a dolgokról?
 - Ha ezt szeretné, igen - mosolygott kedvesen, majd felhúzta a karomra a vérnyomásmérőt. - Egy hete a mentő ment ki önért a lakásukra, ahol Niall-el él. Niall az ön párja másfél éve.
 - És.. hogy találkoztam vele?
 - Ezt én nem tudom, Rosie. Erről az illetékest kell megkérdeznie - bólintott, miután megnézte a műszer kijelzőjét, majd folytatta. - Pihennie kell. Önnek is és a párjának is. Este visszajövök, és hozok vacsorát. Ha bármi probléma van, ott a telefon, és bárki veszi fel, Lornát keresse. Lorna vagyok - mosolygott rám kedvesen, majd kilépett az ajtón.

 Hat óra tájékán Lorna lép be a szobámba a vacsorámmal a kezében. Kora délután meglátogattak a szüleim, de megkértem őket, hogy hagyjanak magamra.
 - Hogy érzi magát? Szeretne hallani többet is, vagy egyelőre ennyi elég volt?
 - Szeretném tudni, hogy a babámmal mi lett - sóhajtottam nagyot. Nem emlékszem, hogy teherbe estem. Nem emlékszem az elmúlt két évből semmire.
 - Ön elvetélt a balesetkor, Rosie - huppant le mellém a székre. - Nagyon sajnálom, még nem is volt egy hónapos a baba.
 - Miért nem emlékszem? - szegeztem neki a kérdést. Mélybarna szemeiből nyugalom árad, ami némileg engem is megnyugtat.
 - Erősen beütötte a fejét, és ezért még itt kell maradnia négy-öt napig. Az émelygések még előfordulhatnak, és a fejfájás is.
 - Fogok még valaha is emlékezni?
 - Az agy a legkiszámíthatatlanabb ebben a helyzetben, Rosie. Nem tudjuk, mi történhet. Lehet, hogy visszatér az emlékezete, de az is lehet, hogy soha nem fog emlékezni az elmúlt két évére - hangja már nem olyan energiával teli, mint pár perccel ezelőtt. Most inkább meggyötört, keserű és bánatos, amiből azt szűröm le, hogy soha nem fogok emlékezni többet. Mérhetetlen szomorúságot éreztem abban a pillanatban. Két év az életemből eltűnt, mintha meg sem történt volna. Mintha soha nem is lett volna.
 - Kopp-kopp - nyitott be az ajtón a szőke hajú fiú, aki lassan két éve a párom. - Nem zavarok, ugye?
Lorna rám nézett, a választ tőlem várja. - Nem, gyere csak.
 - Köszi - az ajtót becsukta maga mögött, majd felénk közeledett. Egy másik széket húzott az ágy mellé, és leült rá. Éreztem a belőle áradó vibrálást, ami félem irányult, és ez melegséggel töltött el.
 - Éppen az emlékeiről beszéltünk - vonta be a beszélgetésbe Lorna.
 - Amik nem fognak visszatérni - fejeztem be a mondatot. Joga van ennek a fiúnak tudni a teljes igazságot velem kapcsolatban.
 - Rosie, ne legyen ennyire pesszimista - mosolygott rám megrovón az ápolónő.
 - Az igazság néha fáj. Vagyis mindig fáj. Nem fogok emlékezni, legalábbis erre nagyon kicsit az esélyem. Nem emlékszem erre a fiúra, nem emlékszem a közös pillanatokra. A fejem zúg és fáj, és nem vágyom másra, csak arra, hogy csönd legyen végre és Chad karjaiban lehessek. Olyan nagy kérés ez? - hangom megemelkedett, és mondandóm végére már kiabáltam. Niall és Lorna szó nélkül kivonultak a szobámból, így magamra maradtam egész estére.
 Gondolataim a gyermekem, Niall és az életünk körül forogtak. Hogy történhetett mindez? Miért nekem kellett elveszítenem az emlékeimet? Miért az én életem sodródik vakvágányra?

 - Kipp-kopp - hallatszott a kopogás következő nap az ajtómon. Niall dugta be szőke fejét, majd egy mosoly kíséretében belépett. - Van egy meglepetésem számodra.
 - Meglepetés? - kúsztam feljebb az ágyon, és kíváncsi tekintettel méregettem az alacsony fiút.
 - Igen, meglepetés - visszanézett az ajtóra, amin egy orvos lép be, akivel már előző nap is találkoztam.
 - Egy doki? - vontam fel a szemöldököm. Most ugye csak szórakozik velem? Egy doki a meglepetésem?
 - Nem, nem - rázta a fejét, és széles vigyor terül el az arcán, de nem ér a szeméig. Őszintétlen a mosolya. A következő pillanatban nekem valóságos, őszinte mosoly terül el az arcomon, hiszen Chad lép be a szobámba. A szívem nem lohol annyira, nem ugrik össze a gyomrom mogyorónyi nagyságúra, mint szokott, de rettentően örülök neki. Még oda se ért hozzám, máris érzem az illatát az orromba kúszni.
 - Szia, drágám - nyomott csókot ajkaimra Chad.
 - Szia - mosolyogtam rá, és éppen meg akartam köszönni Niall-nek a kedvességét, de amikor az ajtó felé pillantottam, már nem állt ott. Az orvos, Chad és én voltunk a szobában. Senki más.

Niall szemszöge

 Fáj. Rohadtul fáj, hogy nem emlékszik rám. Szereti Chad-et. Tudom, mert nemrég még rám nézett így. A szobája előtt ülök, és hallgatom önfeledt kacagását. Pár napja még velem nevetett így. Pár napja még rám nézett úgy, mint Chad-re. Pár napja még minden tökéletesen jó volt. Pár napja még önmaga volt. Pár napja még mérhetetlenül boldog voltam. Pár napja még szeretett.
 Most újra meg kell hódítanom. Újra el kell raboljam a szívét. És ha egyszer sikerült, másodjára is fog.

P.S.: Az információkhoz kitettem egy kis tudnivalót, olvassátok el! :) A következő részt már jelen időben fogom írni, mert a múlt idő nem megy olyan jól, remélem, nem probléma. xx