09. - Fél év

Sziasztok!:))

Meghoztam kérésre a következőt, remélem, nem okozok vele csalódást!

Jó olvasást!:)

xoxo Dorothy C.

Mondják, idővel jobb lesz. Mondják, az idő mindent megváltoztat. Hülyeség. A dolgok nem az idő múlásával változnak, vagy az idő múlása miatt. A dolgok bennünk változnak meg, és vezetnek minket oda, ahol lennünk kell. Csupán egy dolog nem változott meg; még mindig ugyanúgy, talán jobban is szeretem Niall-t, ahogy fél évvel ezelőtt.

 Nem mondtam el Niall-nek, hogy Londonban fogok dolgozni. A hírt pénteken közölte velem Matt, a rá következő szerdán pedig még semmi hírem nem volt Niall felől. Öt napja nem írt, én pedig kétségbe estem. Ennyi lett volna? Ennyit szánt nekünk a Sors? De szerda reggel úgy ébredtem fel - a külvárosi lakásban, amin egy meleg sráccal osztozom, aki szintén annál a cégnél van, mint én -, hogy nem érdekel. Ha találkoznunk kell még az életben, fogunk találkozni.
 Anyu egy része örült, hogy eljövök egy másik kontinensre világot látni, egy másik része pedig sírt, hogy elhagyom a családi fészket. Apa büszke volt rám, hogy ilyen rövid idő alatt elértem, hogy felfigyeljenek rám és felkérjenek egy cégnél, hogy gyakornokokat tanítsak. Minden nap beszéltünk, ami jó volt, nem éreztem magam egyedül, amikor nem volt itthon a lakótársam.
 Dave édes, cuki pasi volt, és nagy örömmel, tárt karokkal várt a reptéren. Barna szeme és szőkésbarna haja olyan összhangban volt egymással, hogy minden lány megfordult utána. Ha tudnák, hogy ő nem a lányokat szereti! Ennek ellenére nagyon jól kijöttünk egymással, szerette a sírós filmeket, félt a horrorfilmektől, imádott enni, de nem öltözött lányruhákba.
 Teltek a napok, lassan három hét telt el, és semmi hír Niall-ről már lassan egy hónapja. Az újságok hoztak le pár cikket, hogy itt és itt jártak, nekem pedig minden alkalommal elszorult a torkom, a mellkasom nyomni kezdett, szemeimet könnyek szúrták. Próbáltam elérni, de nem vette fel a telefonját, sms-t is írtam neki, legalább tízet, hogy beszélni szeretnék vele, de nem reagált. Ekkor jött Dave, kivette a kezemből az újságot, bevonszolt a konyhába és lerakott elém egy bögre teát, amitől kicsit mindig lenyugodtam.
 - Jobban vagy? - simított végig arcomon az egyik ilyen alkalommal. Bólintottam egyet, majd felálltam a székről.
 - A szobámban leszek. - indultam a konyhaajtó felé, de visszafordultam. - Köszönöm, Dave.
 - Nincs mit, cica. Na futás, hozz valami vígjátékot, és röhögjük szét a fejünket. - játszotta magát, majd a felső polcra nyúlt, hogy pattogtasson egy kis kukoricát. Pár perc múlva már a kanapén ültünk és teljesen elmerültünk a filmben. Egy átlagos hétvégének indult, aztán megszólalt a csengő.
 - Ki az? - kérdezte Dave csokit majszolva, de meg sem moccant. Szerinte én átlátok az ajtón? A lustája!
 - Megnézem. - sóhajtottam nagyot. Dave-t egyáltalán nem zavarta, hogy melltartó nélkül, rövidnadrágba, combközépig érő pólóban - ami Niall-é volt - flangáltam a házban, de amikor kinyitottam az ajtót rájöttem, hogy jobban tettem volna, ha reggel normálisan felöltözök.
 Az ajtóban álló - számomra fontos ember - egy Marvel-es pólót, szürke melegítőnadrágot és napszemüveget viselt, haja tökéletesen beállítva. Azt hittem, nem látom többé, ennek ellenére mégis az ő pólóját viseltem. Levette a szemüveget, de nem szólt semmit. Hallottam magam mögött a lépteket, éppen meg akartam szólalni, amikor Niall arca eltorzult, hitetlenül meredt rám, majd sarkon fordult.
 - Hé! Várj már, csak engedd, hogy megmagyarázzam! - mezítláb siettem utána. Éppen nem fáztam, a londoni időjáráshoz képest meleg volt.
 - Mit? Hogy pár hétig nem írok és te rögtön összeállsz egy.. ilyennel? - hangjából sütött a megbántottság, a gyötrődés és a félelem, hogy végleg elveszíthet. Szemei dühösen csillogtak, egész testében megfeszült, éreztem, amikor hozzáértem.
 - Csak a lakótársam. Egy cégnél dolgozunk és összecuccoltunk, hogy bírjuk fizetni a lakbért. - mutattam a nagy házra, ami igencsak nagy volt kettőnknek.
 - Lassan két hete kajtatlak, aztán amikor rád találok, te vele vagy. - szemei szikrákat szórtak felém. - Fél éve nem találkoztunk, vágyom arra, hogy veled lehessek, erre.. - biccentett az ajtóban álló Dave felé, aki teljesen zavarban volt.
 - Haver! - intett felé. - Gyere be és dumáljuk meg!
 - Nekem te ne! - elpattant a húr, Niall dühösen szedte a lábát és indult meg lakótársam felé. - Nem vagyok a haverod, amíg az én csajomat.. - nem hagytam, hogy befejezze, mert elé ugrottam, kezeim közé szorítottam arcát, ajkaimat pedig övére nyomtam. A tűz azonnal lángra lobbant bennem, gyomrom a torkomba ugrott, szívem háromszor olyan gyorsan vert. Niall a kezeit tincseim közé csúsztatta, másik kezét pedig derekamra, így tartva szorosan testéhez. Már el is felejtette, hogy éppen meg akarta ütni lakótársamat. Hát, azért nem pont így képzeltem el a találkozásunkat. Rajtam az agyonhasznált pólója, melltartó nélkül, ő pedig Dave-t akarta laposra verni.
 - Hol a hajad? - motyogta ajkaimra.
 - Levágattam. - pár hete levágattam, így már csak a vállamig ért. - És Dave pedig csak a lakótársam. Amúgy sem lenne köztünk semmi, mert.. ő nem szeret.
 - Még. De mi van, ha beléd szeret és nyomulni kezd? - húzta fel egyik szemöldökét, ami annyira vonzóvá tette. Kisfiús arcáról sütött a féltékenység és a birtokvágy.
 - Ő.. hogy is mondjam? Nem igazán.. kedveli a lányokat. - kuncogtam, majd arcomat a nyakába temettem. Karjai megfeszültek körülöttem, egész testében megfagyott, amint testem övéhez simult.
 - Nem bírom sokáig, ha ilyeneket csinálsz. - morogta a fülembe, én pedig felnéztem rá.
 - Dave itthon van. - motyogtam ajkaira, mire pimasz mosolyt engedett meg felém.
 - Menjen el. - ahogy ezt kimondta, az említett elsuhant mellettünk egy kisebb táskával.
 - Dave! - szóltam utána, hiszen se puszi, se pá?
 - A nővéremhez megyek a hétvégére. Élvezzétek egymás társaságát. - puszit nyomott az arcomra, biccentett egyet Niall-nek, majd beszállt az út szélén álló kocsijába és elhajtott. Időm sem volt felfogni, hogy egyedül maradtunk a barátommal, hiszen felkapott, lábaimat dereka köré tekerte. Amint becsapta lábával a bejárati ajtót, én anélkül zártam be, hogy elengedtem volna. Az emelet felé botorkáltunk, a lépcsőn is felértünk valahogy, amikor ajkait elszakította enyémektől, de csak annyira, hogy meg tudjon szólalni.
 - Melyik a szobád? - a bejárati ajtónál még nem voltam benne biztos, hogy elérünk a szobámig, hogy kibírjuk addig, mégis sikerült.
 - A legutolsó. - túrtam hajába. Talpam elérte a puha szőnyeget, kezei pedig a derekamra simultak, kissé feltolva a pólóm. Amint lábaim az ágyba ütköztek, Niall végigfektetett a matracon és fölém mászott. Kezei pólóm alatt kalandoztak, érintései nyomán égett a bőröm. Annyira szerettem ezt a fiút, annyira akartam. Úgy éreztem, hogy nem léteznék nélküle. Csak vele, érte és általa léteztem. Ahogy teste enyémhez simult, és ajkait enyémekre nyomta teljesen megszűnt létezni a külvilág. Csókjai lassulni kezdtek, szenvedélyesebbé vált a kialakult helyzet. Szinte elégtem karjaiban, bőröm felhevült, szívem rettentő sebesen vert, ajkaim megduzzadtak erős, mégis gyengéd csókjaitól.
 - Bocsáss meg. - szólalt meg Niall, miután mellkasára húzott és a hajamat simogatta. - Nem akartam olyan durva és féltékeny lenni, csak megijedtem.
 - Nem számít. - csókoltam meg mellkasát.
 - Két hete New York-ban jártunk és elmentem hozzátok. Amikor elmondták a szüleid, hogy elköltöztél... Azt hittem, nem talállak meg. Beszélgettem velük, ott vacsoráztam, és elhitették velem, hogy nem tudják, hol laksz. Pár napja Lou talált egy cetlit a kabátzsebemben. Ez a cím volt rajta és már tegnap is eljöttem, de nem voltál itthon. - egyre hevesebben vette a levegőt, újra felizgatta magát az akkor történtek miatt. Apró csókot nyomtam ajkaira.
 - Nyugodj meg, itt vagyok. - lábamat átvetettem csípőjén, kezeim közé fogtam arcát és megcsókoltam. Ujjai csípőmbe mélyedtek.
 - Hiányzik a hajad, de így még szexibb vagy. - suttogta ajkaimra, majd finoman megcsókolt. Ujjai köré tekerte a szokottnál sokkal rövidebb tincsemet, majd elmélyítette a csókot.
 Már besötétedett, mire leértünk a nappaliba. Amint magához húzott tudtam, hogy hamarosan vége lesz ennek a csodás délutánnak. Minél közelebb akartam lenni hozzá, egybeolvadni vele, nehogy elhagyjon.
 - Meddig maradsz? - kérdeztem tőle, miután kellő bátorságot merítettem valahonnan. Tekintete elkomorult, de nem nézett rám.
 - Hamarosan indulnom kell, holnap reggel stúdiózunk, utána próba, este pedig díjátadó. - pillantott le rám. Arcán fáradt mosoly ült, szemei karikásak voltak. Fáradt volt.
 - Miattam vagy fáradt?
 - Tőled soha, bár eléggé megizzasztottál. - nevetett fel, mire elpirultam, de komolyra fordította a szót. - Az időeltolódás miatt van. Nem pihentem még ki. Apropó, pihenés. Holnap a díjátadó után aludj nálam. - vetette fel.
 - De én itt leszek, te meg a belvárosban. - apró mintákat rajzoltam csupasz mellkasára, mire végigszaladt rajta a hideg. Elmosolyodtam.
 - A díjátadón velem leszel. - jelentette ki, én pedig még levegőt is elfelejtettem venni egy pillanatra.
 - Veled? Én? De.. - dadogtam. Most elhívott egy nagyszabású díjátadóra, ahol rengeteg kamera, riporter, fotós és kismillió híresség van?
 - Most a rajongók reakciójától félsz, igaz? - félszegen bólintottam. - Ne félj! Itt vagyok veled. Ha nem szeretnéd, ha megtudnák, akkor majd idejövök érted, oké?
 - Szeretlek. - fejemet felemeltem, hogy elérhessem ajkait.
 - Én is szeretlek, bébi. - karjaival maga felé fordított, majd nyomott a szám sarkába egy apró puszit. Többet akartam, újra el akartam érni ajkait, de nem találtam őket. Kinyitottam a szemem, ő pedig kuncogva nézett engem. - Szeretnéd?
 - Elmondhatatlanul. - ültem ölébe, majd kezei közé fogtam arcát, és megcsókoltam.

 - Holnap négykor jövök érted. - nyomott apró csókot ajkaimra, majd beült a kocsijába és elhajtott. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

P.S.: Utólag is boldog születésnapot kívánok a világ egyik legcsodálatosabb fiújának, aki többé már nem tini. Boldog születésnapot, Harry Styles. (:
P.S.2: És boldog születésnapot az én lenyűgöző és csodás Anyukámnak, aki fiatal kora ellenére is nagyszerűen felnevelt engem! (: <3